"A festő szelleme váljék hasonlóvá a tükörhöz, amely folyamatosan változik az előtte lévő dolgok színe szerint, s annyi képmással telik meg, ahány tárgy áll vele szemben."
(Leonardo Da Vinci)
"The mind of the painter should be like a mirror which always takes the colour of the thing that it reflects, and which is filled by as many images as there are things placed before it."
(Leonardo Da Vinci)
Ahogy azt már korábban említettem itt a blogon: Édesapám 50. születésnapjára egy olajfestményt készítettem, egyfajta családi portrét.
As I have mentioned it in my blog a few months ago: I've made an oil painting to my father's 50th birthday. This was actually a portrait of our family.
Ennek a festménynek a megalkotása alatt annyi érzelem és felismerés tört rám, amiket úgy érzem, muszáj szavakban is megörökítenem.
Creating this painting brought a lot of emotions and recognitions for me which I must to write down to memorize.
A történet ott kezdődik, hogy imádom ezt a technikát, mindig is imádtam: az olajfestéket, a vásznat, a palettát, azt, hogy miközben festek, úgy érzem, hogy valami igazán maradandót alkotok (és ezt csak az olajnál érzem így….érdekes).
The story begins with my everlasting love to oil-technic. I love the oil pigments, canvas, palette, and the feeling to create something truly enduring with them (what an interesting that only painting with oil gives me this feeling).
Már az előkészületekkor is izgatottan válogatom ki a fényképeket, az ihletet adó tárgyakat, de az igazi varázslat akkor kezdődik, amikor az első ecsetvonás felkerül a vászonra, majd egy újabb követi, és még egy, és még egy…. míg el nem érkezek az apró részletek kidolgozásához. Ehhez nagyon kell figyelni, azaz inkább megfigyelni, magamba szívni az alanyt, áttanulmányozni minden egyes porcikáját, amit meg akarok jeleníteni a vásznon. A legeslegfontosabb azonban, hogy életre tudjam kelteni a tekintetét, s ehhez gyakran úgy érzem, bele kell látnom a festendő személy fejébe.
First step is to select inspiring photos, objects but the magic really begins with the first brush stroke on the canvas, then the second one and another one, and another, and so on... until I finally arrive to the development of even the smallest details. This period needs a lot of attention. I have to observe and imbibe the subject, to survey every single part what I would like to portray on the canvas. To give life for the subject's look is the most important and for this I often feel that I need to have a view into the mind of the person in question.
Ez minden festményemnél így történik. Ennél a képnél viszont egészen különleges érzés volt ez a folyamat, hiszen a saját családom portréját készítettem.
That's the way it goes with all my paintings. In the case of this actual painting, it was a really special feeling to create the portrait of my own family.
A képen a múlt együtt él a jelennel, hiszen például az Édesapám ölében ülő két kis gyerek nem más, mint az Öcsém és én pici korunkban, viszont Apu mostani valójában szerepel rajta. Ezenkívül olyan szereplők is jelen vannak a festményen, akik ma már nincsenek köztünk (nagyszüleim, kiskutyánk), és egy múltbéli emlék (szüleim házassági fotója).
Past lives together with present in this picture, e.g. that two little children sitting on my father's lap, are my little brother and me in our childhood, while daddy on the picture is in the same age as he is now in the real life. In addition there are participants on this painting who have passed away (my grandparents, my doggy), and a memory can be found also (wedding photography of my parents).
Szóval összességében ez a festmény Apum 50 évét foglalja össze, a számára fontos eseményekkel és a szeretteivel.
Actually this painting summarizes my dad's 50 years with his loved ones and with the most important events of his life.
Most a saját szeretteimet festettem meg, és ez tette igazán különlegessé számomra.
At this time I had to paint a portait about my own family and this fact made it so special for me.
Amikor szüleim esküvői portréját festettem a miniatűr ecsetemmel, szinte odaképzeltem magam az esküvői fotós műtermébe a fotós mellé, láttam magam előtt Anyukámat, ahogy megigazítja a sminkjét, elrendezi a frizuráját és a kis kalapot, majd boldogan áll Apum mellé és várja, hogy megörökítsék azt a szép pillanatot - Apukám pedig kicsit zavarban van a felhajtástól, és bár nagyon boldog ugyan, de alig várja, hogy a fotózás részén túl legyenek :) Nem voltam ott az esküvőjükön, hogy is lehettem volna (bár tulajdonképpen mégis ott voltam, Anyum pocakjában, ha minden igaz), de miközben a kis esküvői festményüket festettem, szinte úgy éreztem, mintha én is a nagy napjuk részese lettem volna.
When I started to paint the wedding portait of my parents with my miniature brush, I could almost imagine myself standing next to the wedding photographer at his studio, saw my mom straightening her make-up and her hair with those little hat, and standing next to dad happily to be photographed at that beautiful moment. I saw my father being embarrassed by the big fuss that was made and though he is really happy, can't wait to be through the photography :) I was not able to be there at my parents' wedding, how could I (but to tell the truth I was there at my mom's belly at that time), but when I have painted their wedding portrait, I almost felt like I was taking part on their Big Day.
Ezután következett nagyszüleim portréjának a megfestése. Korábban a blogon már írtam róla, hogy nincs közös családi kép a nagyszüleimről, Apuról, és a testvéreiről, mivel Apum 3 éves volt, mikor meghalt az édesapja. Rejtélyes módon a Papámról egyetlen egy kép maradt fent (vagy készült összesen..), amin katonai ruhában látható. Ami még érdekesebb volt számomra, miközben kerestem a megfelelőt a réges-régi fényképek között, hogy találtam egy képet a Mamámról, ahol menyasszonyi ruhában egy széken ülve, boldog mosollyal az arcán pózol a fotósnak. De a Papám nincs sehol, nem áll mellette a képen, sőt még nincs egy hasonlóan beállított kép sem róla, ami az esküvőjükön készülhetett a Mamám portréjának párjaként. Ezt a rejtélyt sajnos már sosem fogom tudni megfejteni, ugyanis már egyetlen rokonunk sem él, aki az apai nagyszüleim esküvőjén részt vett (legalább is én nem tudok róla).
The next step was the portrait of my grandparents. I have mentioned a few month ago, that there is no family photo about my dad's family (about dad with his brothers and his parents). The reason of it is my grandpa's death when my dad was a 3 years old child. Unaccountably only one photo maintains the existence of grandpa (or only this photo was made from him during his lifetime), in which he wears a military uniform. What was even more interesting for me that while I was looking for the perfect ones among the oldest photos I have found a picture about my grandmother wearing wedding gown and sitting on a chair with a happy smile on her face. But my grandfather is nowhere on the picture, he does not stand next to my grandma and what is more there is any other photo about my grandpa with a similar set what could be made on their wedding day as a pair of my grandma's photo. Unfortunately I will never be able to puzzle this myth out because nobody is alive among our relatives who was a guest at my grandparents' wedding.
Így hát egymás mellé tettem a két portrét, és azonos, kicsit szépiás tónust adva mind a kettőnek, próbáltam úgy összedolgozni őket, mintha eredetileg is egymás mellett álltak volna (a szépiás tónussal, és az elhúzásokkal pedig a múltat érzékeltetni).
So I have put those two portraits next to each other, and tried to make one from the two different photos by giving them a similar sepia tone (and I've also tried to bring out the pat with this sepia tone and the blur parts).
Mama és Papa arcvonásainak megfestése közben is újabb és újabb felfedezéseket tettem: rájöttem például, hogy az orrom vonalát valószínűleg apai nagymamámtól örökölhettem, míg nagypapám főbb vonásai szerintem az unokatesómban élnek tovább.
Painting grandma's and grandpa's features newer and newer dicoveries took shape before my eyes: e.g. I have found it out that probably I have inherited the shape of my nose from my father's mother, while my grandfather's main features appears on my cousin's face.
Érdekes volt ilyen közelről és mélyrehatóan tanulmányozni a nagyszüleim arcát, tekintetét, főleg mivel egyiküket csak alig, míg másikukat egyáltalán nem ismerhettem. De festés közben kicsit úgy éreztem, mintha egyre jobban megfejteném őket, elárulnák a titkaikat, mintha ott lennének velem. Azt hiszem, párszor kicsit bele is borzongtam, de ugyanakkor jó érzés is volt.
It was really interesting for me to make such a close and detailed study of my grandparents' face, eyes, mostly because I had known one of them only a bit, while unfortunately I did not know the other at all. But during painting their portraits, it felt like I could puzzle them out, they told me their secrets. What the strangest was, it felt like they were there by my side while I was creating them on the canvas. It was really stange and mystical, but at the same time it was a really good feeling.
A festményen szereplő alakok közül elérkeztem azokhoz, akik a „közelmúltat” képviselik: a tesóm és a saját gyerekkori portrémhoz.
After that I had come those figures in the painting who represent 'the recent past' and those figures are: my brother and me in our childhood.
Itt annyira nem volt meglepő, hogy miközben festettem magunkat, cikáztak a gyerekkori emlékek a fejemben. Már annak a fényképnek a kiválasztása is külön élmény volt, amiről végül a portréink készültek - ehhez az egész családi albumot újra át kellett lapoznom, rengeteg emléket és élményt felszínre hozva ezzel.
At this part I was not surprised that a lot of old, childhood memories came into my mind. It was so much fun to select one among our family-photos which brought hundreds of memories again.
Aztán amikor a kiskutyánk megfestéséhez érkeztem, hát kicsit a szívem is belefájdult, úgy megölelgettem volna újra azt a kis szőrmókot…. Jól ki is fogott rajtam a kisasszony - sikerült egy olyan fényképet kiválasztanom róla alapnak, amin éppen akkora volt a bundája, mint még soha szerintem. Egy teljes napig festettem őnagyságát, köszönhetően annak a rengeteg szőrszálnak, de élmény volt: sokat mosolyogtam, és kicsit könnyeztem is közben (ilyen, ha az ember együtt nő fel a család kedvencével, és igazi, egyenértékű családtagként szereti).
And when I had started to paint our little doggy... well that feeling was a little bit heart-breaking because I would like to hug her again sooo much... I had painted my sweetie for a whole day thanks for her rich fur but it was so good, I had smiled a lot and cried a bit (That's the way it goes when someone grew up with the family's pet and loves her/him so much as a real family member).
Utoljára hagytam a felsorolásban a kép főszereplőjének, Apumnak a portréját, de csak azért, mert itt ő volt a fő, ő érdemelte a legtöbb figyelmet, és egyben talán ennek a kis leírásnak a végszavát is.
Last but not least I arrived to my father's portrait who is the main character on this painting, so he deserved the most of my attention during the painting process and now I think he deserves the cue of this post.
Az ő portréjához alapanyagul szolgáló fényképet a saját esküvőmön készített fotók közül választottam ki, tehát ez a kép a legfrissebb a festményen szereplők közül.
His portrait was based on a photo which was shooted on my wedding, so this was the most up-to-date photo among the others on the painting.
Szerettem volna Aput a jelenben ábrázolni, és ezzel kötni össze tulajdonképpen a múltat a jelennel.
I would like to portray my father in the present and combine past with present by this process.
Szerettem volna az arcán megjeleníteni minden érzést, örömöt, boldogságot, fájdalmat, minden emléket, minden évet.
I'd also like to show every feelings, joy and happiness or sorrow, every memories and the years on his face.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezen a portrén dolgoztam a legtovább, festettem át a legtöbbször, javítgattam, hogy a lehető legtökéletesebb legyen. Csak remélem, hogy sikerült visszaadnom a festményen azt a szeretetet, ami a fotón a szeméből árad, és megörökíteni azt a láthatatlan, de örök szálat, ami a családunk minden egyes tagját összeköti (legyen az egykori vagy még ma is élő).
Maybe I do not exaggerate if I say that I had worked on his portrait for the longest time, repainted it several times to make it as perfect as it could be. I hope Iwas able to give back in the painting that love emanated from his eyes in the photo, and to capture that invisible but eternal bond that connects each member of the family (whether they are still alive or not).
Ennek a festménynek összesen 9 db fénykép szolgált alapjául, és egy nagyobb méretű feszített vászonra készült, mára pedig már egy csodaszép, koptatott keret is ékesíti.
This painting is based on 9 different photos, it was painted on a larger sized canvas and for now it is ornamented with a beautiful, fretted frame.
Végezetül megjegyezném - mivel drága szüleim legfőbb problémája az volt, hogy a háttér miért ilyen kopottas - , hogy a háttér azért ilyen amilyen, mert így lesz tőle egész a kép (jobban nem tudom megindokolni). :)
Finally I must explain while the background so rusty is (this was the biggest problem of my parents :)).
So here is my explanation: the only and simple reason for this old-styled background is that in my opinion the painting becomes complete with it. And that's all. :)
